HANNA TÖRTÉNETE
...16 éve történt...
Mégis olyan élénken él bennem minden apró részlete, mintha tegnap lett volna.
Merengő tekintete mintha elkezdte volna követni álmait, ahogy fújta a szellő hosszú barna haját, amint ült a kávézó kertjében. Feltűnően sokszor fordította a Nap felé az arcát.
Mintha onnan várná a megoldást. Mintha a Nap melege felolvasztaná azokat a jéggé fagyott részeit, melyek a múlt sebeit zárják egy soha el nem érhető mélységbe.
Szelíd volt minden mozdulata. Az arca a pillanatok töredék idejéig elárulta, hogy vannak vágyai. Sőt...
...de nem...
Mégsem.
Hanna milyen esküvőt szeretnél?
A szemei erre a kérdésre odaszegeződtek a földhöz, mintha nem volna elég stabil a szék, amin ül, és még a szemeivel is megpróbál gyökeret ereszteni, hogy még véletlenül se rugaszkodhasson el a talajtól.
Már megszokta, hogy minden a hétköznapok szürke (néha fekete, és van amikor fehér) monotonitásához köti.
Miközben láttam, hogy eltávolodik gondolatban, az alig múlni akaró idővel egyszer csak megpróbált visszatérni a jelenbe, bár egyre lassabban reagált a halkan feltett kérdéseimre.
Szinte már suttogtunk.
Innen már nem volt visszaút.
17 éve élt együtt Zoltánnal.
Mindig arra várt, hogy feleségül vegye.
De valahogy mindig közbe jött valami. A válásaik utáni hercehurca felemésztette leendő közös életük alapjait. És bár egy nagyon mély, és érthetetlen szinten már az első találkozás óta egybe fonódtak, de kapcsolatuk a való életben csak lassan és nehezen alakult. Mindketten bizonytalanok voltak, de vágyakoztak az igazi társra.
Most Hanna úgy érezte, hogy nem várhatnak tovább.
Olyan rövid az élet.
És Ő még annyi mindent szeretne!
Felneveltek együtt 3 gyereket, most már rajtuk a sor.
Hanna kortalan volt. 35-nek nézett ki, amikor a földre merengett a tekintete, akkor 40-nek.
Alacsony termetű, puha léptű, macskaszemű ...
és...
túl hitetlen volt.
Ha nem most, akkor mikor jön el az igazság pillanata?
Lesz ami lesz, megcsinálom.
Hanna, csukd be a szemed kérlek. Most ne gondolj arra, hogy mennyi pénzetek van erre az egészre. Most Rólad van szó. Arról, hogy mit szeretnél. Engedd meg magadnak, hogy legalább elképzeld. Csak egy kicsit. A kedvemért.
Megállt a levegő. A szél hirtelen megszűnt (vagy csak én hittem azt).
Most is libabőrös leszek, ahogyan rá gondolok.
És megint könnyezek...
A lány, akinek gondterhelt volt az arca, most teljesen kisimult. Elengedte a kávés csészét, amit az egyik kezével görcsösen fogdosott, s az ölébe ejtette mindkét kezét. Lenézett a földre - még egyszer utoljára - és sóhajtott egy akkorát, hogy egy pillanatra azt lehetett volna hinni, hogy újra a szél támadt fel.
Akkor tudtam, hogy megérkezett. Saját magához. Az álmaihoz. Feladta végül az ellenállást. Az arca hihetetlenül szép lett, a szemei még csukva voltak, de láttam, hogy ragyog. Már csak ki kellett adnia magából mindazt, ami két héttel később valósággá vált.
Végérvényesen, és megmásíthatatlanul.
Oszd meg velem. Milyen esküvőre vágysz?
Onnantól ömlött belőle a szó. Láthatóan ez még neki is fura volt, mert a pillantását most már konkrét élénk vidám tekintettel hordozta a körülöttünk lévő színes és jelentőségteljesebb tárgyakra. Ránézett egy vitorlást ábrázoló képre a falon, aztán egy buja zöld növényre a terasz napfényes oldalán, majd pedig egy kiskutyára, aki éppen akkor csaholt be lelkesen a gazdáját keresve.
20 perc gyötrődés után 12 perc vágyfelsorolás következett, ami alatt Hanna fiatalodott szerintem 8 évet. Amikor a végére ért, megint elhalkult a hangja és elszomorodott.
- Erre nagyon kevés ez a pénz - próbálkozott.
Megjátszott szigorú tekintetem láttán elnevette magát, és elővett egy zsepit a táskájából.
- Tessék hátradőlni, és továbbra is büszke maradni Hercegnő.
Most megcsináljuk a lehetetlent.
Féltem, hogy ha ennél lelkesebben mondom, talán azonnal kiszalad és soha nem érem utol.
Mindenképp meg akartam adni neki, amire ennyi évig várt.
Hanna pontosan egy olyan helyen ment férjhez, amit nekem részletesen leírt azon a napon. Volt erdő, volt tisztás, éreztük a fenyők illatát, sütött a Nap, örültek a gyerekek is, a Nagy Fa alatt mondták ki az IGEN-t, a kedvenc lakomájukat vacsorázták, és hihetetlen, de DJ is volt. Valahogy odavarázsolódott egy csomó virág, meg gyertya, Hannára egy álomruha, hogy igazi Tündér lehessen az erdőben.
Aznap valamit mondott az erdőnek, pontosabban egy nagy fának. Senki nem tudja, mi volt az. Csak azt tudjuk, hogy mióta onnan visszajött, sokkal békésebben él.